Elvesztem a hurrikánban

2008 augusztus 19. | Szerző: SorCieRe |

 

Ez az egész hétvége jónak ígérkezett, vártam! De tudtam, előre, hogy ezért az élvezetért kapni fogok. Igazából nem szokott érdekelni. Megéri. Általában, bár nem tudom.

Miért kell mostanában mindig rájönnöm, hogy elegem van anyámból? Hogy el akarok költözni, és egyedül lakni? Mindig arra a következtetésre jutok, hogy bizony elérte a klimax. Persze, ha a haveri, baráti körömet nézem, az én szüleim fiatalnak számítanak, és mindig csodálkoznak és irígyelnek érte. Kijelenthetem, hogy bizony anyám kezd öregedni, de nagyon, gondolkodásilag. Csak azt nem veszi észre, hogy a lánya felett már igencsak nem kéne anyáskodni, hiszen téérj észhez, (!) végülis felnőtt vagyok, még ha nem is nagyon szeretnék az lenni. Igazából nem sok mindenre megy, csak arra, hogy nem is figyelek már rá, hogy mit ordítozik, mi nem tetszik neki. Egyszerűen azt éri el, hogy menekülök a közeléből, hogy még kevesebbet vagyok itthon, jah és ha itthon vagyok nincs kedvem hozzászólni.

Érdekes, mióta nincs nagy stresszelés –kivéve anyám felől- azóta apám is normális. Ő volt mindig a normális. De mostanában ő is összeszólalkozik anyámmal. És igaza van. Mert folyton nyafogás van. Ki bírja azt?

Ah de hagyjuk ezt. Ki vagyok én, hogy bíráljam a saját szüleimet. Neki kis megvan a saját gondjuk. Mondjuk, speciel nem tudom, anyámnak most mi, szabadságon van már jó ideje. Azzal tölti az idejét, hogy idegesíti magát rajtunk, és mindenfélét ránk fog. Nem is tudom, mit akar… már a húgom is lassan felnőtt, ehhez képest teljesen ráül. Unja magát egyedül a szabadságban-apu dolgozik- és azt hiszem, azt akarja itt legyünk. De hogy miért az rejtély, ugyanis nem beszélget velünk, tévézik a szobában egész nap. Csak ordítozni jön néha ki.

Én meg megint össze-vissza beszélek. A megtorlás.

Igen, a jó hétvége után, amikor csak ketten laktunk itt. Leszámítva a haverokat, barátokat, akik két napot azért itt lézengtek.

És most jön a visszavágó, a jóért.

Számítottam rá amúgy. Ilyenkor, ha hazajönnek anyáék, minden szart észrevesznek, ami kicsit is nem stimmel, vagy nem ott van, ahol előtte. Jobban mondva, anyám.  Nem részletezem, legyen elég annyi, hogy mivel nem sokat aludtam, hétfő délután-kora este bealudtam dvd-zés közben. Arra ébredtem, hogy anyám nem túl szép kifejezéseket használva ordít velem, hogy milyen koszos ez meg az, és förtelmes, hogy nem lehet itt hagyni ránk semmit, és mit csináltunk és blabla. Nem tudom miről beszélt, igazából már amikor az első káromkodást meghallottam visszacsuktam a szemem és próbáltam tovább aludni. Undorító az ő szájából hallani a „kurva élet”-et. Miért van az, hogy a szülők közül többen azt hiszik, ha a gyerek felnőtt, utána már nem kell visszafogni magukat és nyugodtan beszélhetnek csúnyán?

Nekem mocskos szám tud lenni, de azért én mégiscsak gyerek vagyok valahol még eléggé, illetve hát csak a koromból kiindulva vagyok elvileg felnőtt. Ízlés romboló, ha az ember ennyit látja az anyát kurvázni.

Jah, amúgy meg kitakarítottunk, vagy kétszer, szóval el se tudom képzelni, mi az, ami koszos. ŐŐő nem takarít ennyit egy héten! De most muszáj volt belekötni mindenbe. Akkor pont.

Azt hiszi, érdekel? Hagyjon már. Többet kéne buliznia a barátokkal, meg aludnia. Majd szólok apunak, hogy dobjanak össze megint egy kerti partit és akkor majd anyám is rájön, hogy nem baszogatni kell az embereket, hanem szarni kicsit mindenbe és élvezni, ami van.

 

 

A másik szar dolog. Az még a hétvégével kapcsolatos. Kissé úgy érzem, bizonyos emberek szórakoznak velem, vagyis. Áh. A jó barátaim közül. Már olyan kevesen vannak, sőt nem is tudom, ezek után talán csak Sophie. De lehet, hogy én vagyok hülye. Úgy éreztem, szórakozásra jó vagyok, mint egy tárgy, mondtam is, hogy nem vagyok plüssállat, aki ha épp kedved van, megszorítasz, megölelsz, és nem engedsz.

Vagy én vagyok érzékeny. Még mindig. De hogy van az, hogy valaki, ha buli van, vagy esti lazulás, akkor néha úgy dönt, meg akar ölelni, és majd’ magához láncol, hiába tiltakozol. Persze, én se vagyok érzéketlen, van amikor, nem tudok tiltakozni, jól esik. De nem különös, hogy ez normális helyzetben nincs? Eszembe jutott, hogy talán csak akkor, ha alkohol jut a szervezetébe? Na, nem sok, csak egy kicsi is, ezt úgy értve, hogy mondjuk egy sör, ami nem hat rá. Ilyenkor jó vagyok.

Őszintén szólva kissé olyan érzésem van, mintha valami ribanc lennék, aki egyébként, azt hiszi jó barát, és ilyenkor, hát nincs ott más közeli ismerős lány, akkor majd rajta kitöltjük a csajhiányt ennyivel, utána úgyis el van felejtve.

Én mindig szembe kérdezek, annak, az embernek, akivel a baj van. De ilyenkor hogy? Úgyis azt mondja, hogy számítok, és hülye vagyok, és kiakad magában, hogy ennyire nem értjük egymást. De mit csináljak, ha nekem ez akkor is bizonytalan? Hogy nem érzem, hogy barátnak tart, hogy nemcsak egy jó társaság vagyok, ha buli kell.

Ezt mástól kell, Sophie. Ő is ismeri, nagyon szereti, talán kívülről tud valamit mondani. Akármit, ami több mint a semmi.

Mert ez nekem nagyon rosszul esik. Mondjuk úgy. Letargikus lettem. De majd helyre jövök ám! Jobb kedvűbb szoktam én annál lenni alapjáraton, hogy ne szarjam le ezt is egy idő után, és mosolyogjak a világba.

Hisz vannak jó dolgok. Pénteken összefutottunk egy gyorsabb összejövetel erejéig a fősulistársakkal. Húú, de nagyon jó volt, olyan felszabadult, röhögős, hülyülős. Olyan kicsit, mint amikor a nagyon régi ismerősök találkoznak több év után, és a kezdeti nehézségek után úgy beszélgetnek, mint ha el se váltak volna. Hm. hosszú is az az egy hónap külön:) Szóval nagyon jó volt.

Irány Sophie. Nohát, vicces, de kemény három napja nem voltam nála. Ez lehet már rekord! Sütögetés lesz. Azt hiszem talán ott elfelejtem majd a tűz bűvkörében ezt az egészet.