Ma hajnalban történt. Volt egyszer egy eleven kislány, akinek volt egy nagyon jó barátja. Ez a barát először csak játszótárs volt, aztán a kislány kicsit nő(bb) lett, a jó barát meg kicsit férfi(bb). Eltelt pár hónap. Egy hete a kislány-nő észbe kapott, s rájött, ez komoly dolog. Leültek hát ketten egymás mellé, mint a jó gyerekek, és beszélgettek. Kislány meg a jó barát. Összevesztek.Mikor haza sétált a lányka, már nagylány volt, egy összezavart nagylány-nő.

Szalmabábú lett belőle, az elevenség eltűnt, kifordult magából, kedvetlen volt sokszor, az arcáról leszikkadt a mosoly és a nevetés ,átadva helyét a lefelé görbülő ajkaknak.

A napok teltek és ők nem beszéltek egymással. Aztán az internet hálójába akadtak egy helyen mindketten, és újra el kezdtek beszélni. Már nem kislány volt és nem kisfiú, hanem nyílt, szókimondó, őszinte, egyre merészebb fiatal mindkettő. Helyre jöttek dolgok, részben.Sosem voltak még ennyire pirulás nélkül őszinték egymással.Nem ment szemtől szemben.

Az az utolsó bekezdés, amelyben a fiú pirulás nélkül felidézte, hogy neki mit jelentett egy régen elmúlt estéjük, hogy milyennek látta a lányt, milyennek érezte, az tette nővé a lányt. Akkor érezte, hogy ő is tud igazán az lenni. Valakinek a szemében.

Leradírozták a görbülés a szája sarkából és visszafestették a mosolyt.

Azóta is fenn van.

Ám végszó még nem hangzott el.